 |
 |
 |
|||||
There are no translations available. Sziasztok újra itt !! Azthiszem ami mind a két félnek élvezetet és gyönyört okoz az sosem tilos.Ha mindez más emberek előtt történik de mégis rejtve az még izgalmasabbá teszi dolgot. Örülök a gésa golyóimnak amit az Uramtól kaptam ,egyszerű kis ajándék mégis nagyon hálás vagyok érte mert sok pillanatot megédesít az életemben. Csupán egyetlen célja van ennek a kis ajándéknak. Vendégségbe menni vagy vendégeket fogadni úgy hogy bennem van. Nézni az embereket ahogyan nevetnek vagy éppen a sörükbe kortyolnak miközben én is ott ülök a konyha asztalnál és tudom ,hogy ha tudnák mi van bennem akkor meglepődnének. A tegnap délutáni 4 fős vendégség közben volt alkalmam átélni ezeket a pillanatokat. S ott ült velem pont szemben az a lány akit nem nagyon kedvelek már középiskola óta ( azóta neveztem pizzaarcúnak illetve nem csak én hanem a barátnőim is) és kissé megemelve az állát kifujja a cigifüstöt,arra gondoltam ha az Uram parancsba adná hogy ki kell ezt a lányt elégítenem-,s kisszukának más lehetősége nincsen csak azt teheti amit parancsba kap- akkor bizony meg kellene tennem de bevallom nehezen menne s ebból rájöttem hogy még sok alázatot kell tanulnom s hogy kisszukaként ha parancsba kapok valamit de ellenérzéseim vannak ,akkor sajnos az Uramra hozok szégyent. A vendégség után megosztottam Párommal ezeket az érzéseimet s mint jó Gazda tudom hogy segít minden ellenérzés leküzdésében hogy csakis a parancsainak élhessek azokban a napokban amikor erre lehetőségünk nyílik. Az ellenérzés leküzdése tréning ahogyan elneveztem, már tegnap elkezdődött s azóta nem nevezem pizzaarcúnak már hanem csak a nevén szólíthatom itthon ezt a lányt akinek a fényképe most a tréning részeként a gépünkön háttérkép... kisszuka
|
|||||||
 |
 |
 |
| Comments | 0 | Hits: 83 |
|
|
|
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 79 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Nem a társad akarok lenni. A tulajdonod. Öblös, mély, süppedős fotel áll a nappaliban. Nagy a nappali, a fotel is eléggé feltűnő. Át kellene húzatni. Kaphatna szebb külsőt. Megtehetném, de jó így is. Belehuppanok, s érzem a rugók nyögését. Ne sóhajtozz! Ficeregni kezdek benne, próbára teszem a tűrőképességét. Oldal mozgások, apró ugrások... ez az! Akár fel is állhatok benne! Lábaim a két karfán. Magas vagyok... még a plafont is elérhetném. A fotel mosolyogva néz rám alulról. Nem ez a természetes szolgálata, de megtehetem vele. Ő pedig alázatosan tűri, sőt emel a lehetőséggel. Szinte repülni is tudnék. :) Pedig tegnap dühös voltam rá. Nem rá... csak... Belerúgtam. Mert hogy képzelik! Feljajdult, s odatartotta a hátát. Itt rúghatok. Nem kiabált velem, csak csendesen felkínálta magát. A kényelmét. A hívogató ölelést. S én keringtem, csapkodtam - nem te kellesz! Sarokba állítottam - nem szólt. Használtam arra, amire eszembe jutott.Beleszórtam a tűt- mert nem volt kéznél a tűpárna. Felhalmoztam benne a vasalásra váró ruhát. Kitámasztottam vele az ajtót.... Megtehettem. A tulajdonom. S nem tiltakozott. Nem reklamált. Néha nyögve, néha sóhajtozva... az enyém, rendelkezésemre áll. S helyére kerül a tű, mert vigyázott rá addig, amíg... A vasalatlan ruha nem szaladt szét.... A huzat nem szórakozhatott az ajtóval..., Most itt áll újfent a nappali közepén - talán minidg ott volt - s belesüppedhetek. Az ölelésébe. Használom. A tulajdonod akarok lenni. Nem a társad.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 134 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Azt gondolom minden férfinak és nőnek megvan a maga tökéletes párja.Úgy érzem én megtaláltam.Minden nőnek megvan a kulcs a szívéhez de nem mindenki tudja kinyitni azt a zárat.Vezetni és parancsokat adni én azthiszem sosem lennék képes.Ha vezetnek és parancsolnak azt szeretem,viszont vannak napok amikor több érzelmet kapok egy óra alatt mint eddig egész életemben.A jó Társ az tud vezetni és soha nem szakadékba visz.Így bármit is parancsol meg merem tenni mert tudom nem fogok csalódni .Érdekes önismereti utazás nekem az alázat tanulása és a kényszerített cselekvések világa.Komolyan nem tudom én változom ,vagy csak felszínre kerülnek dolgok hétről hétre belőlem amiknek eddig nem tudtam a létezéséről.Ha valaki megbánt azt sosem felejtem el ,mégis ha az Uram aláz meg akár így akár úgy tőle elfogadom.Ez az énem igényli ezt és el is fogadja zokszó nélkül míg a másik felem aki munkába megy ,majd hazajön és főz,szinte már csak azért fogadja el a világban lévő normákat és perspektívákat hogy énem másik fele az a "kisszuka" kibontakozhasson.Azt hiszem hogy egyre inkább "kisszuka" válik énem közepévé és nem az aki ezelőtt másfél évvel voltam.Nem élünk így a nap 24 órájában mégis egy "alázás" után 3 nappal is tudom mi történt és attól hogy egy csúnya szó sem hangzik el irányomba napokig, a velem történtek tudatában, tudom hogy "kisszuka" vagyok".kisszukaként"jártam már parancsra -jól elrejtve a csalánnal kitömött bugyit magamon-a Tescóban.De ehhez a megfelelő Társ kellett aki egyben Úr is ,akinek megteszem és ha elmúlik a belső bizsergés akkor újrakezdjük valami új dologgal valami új helyen.Olyanok ezek nekem mint egy nagy lélegzetvétel ,az unalmas hétköznapok után. kisszuka
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 132 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Uram parancsára igyekszem beszámolni napjaim főbb eseményeiről.Most nem mesélek a múltról mert 20 percet engedélyezett nekem az írása. Holnaptól vége a szabadnapjaimnak újra vár a munka.De a nagy szél ellenére lementünk a folyópartra ma is ,egy kellemes helyre nem messze a hídtól.Sokfelől odalátni.A pokrócot leterítve leültünk.Néha már a nap is felbukkant.Tudtam mit kell tennem hisz sokadjára csináltuk már,lábaimat széttártam Ő pedig felhajtotta a szoknyámat.Ezt mindig eljátszuk ha lenn vagyunk a parton .Először csak 10 másodpercre vagyok kénytelen a legintimebb testrészemet felfedni.Azután már fél percre.Izgalmas feszültség van bennem ilyenkor hogy mi lesz ha meglátnak.De ma senki nem járt arra.A nap is elbújt,mi pedig hazajöttünk.Sokszor játszuk azt ha csengetnek és éppen olyan napuk van , én nyitok kaput annak aki jött előtte viszont néhány másodperc alatt keményre dörzsöli a mellbimbóimat,s tudom hogy az ablakon keresztül végig figyel amíg a kapuhoz érek s látja hogy a melltartó nélkül mennyire szembetűnő ahogy a pólómat majd kiszúrja a két bimbóm..Lassan letelik az időm.Ma olyan csókolózhatnékom van,de várok türelmesen hátha...
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 2 | Hits: 232 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Ha állat lehetnék, akkor biztosan valami vízi állat lennék.Lehet, hogy voltam is az egyik előző életemben. Megmerítkezek. Fokozatosan kerít hatalmába. Előbb csak a bőröm érzi. Valóban érint? Tétován válaszolok a kezemmel. Belepaskolok, s meglepődöm az így keletkezett vízcseppektől. Pedig én provokáltam, mégsem hiszem a csiklandozását. Akarom még, hiszen csak kóstoló. S óvatosan tapogatok egyre mélyebbre. Elmerülni szeretnék már, beengedni mindenüvé. Hagyom, hogy nyalogasson, kóstoljon. Bízom benne. Egész lényem ringatózik rajta, vele. Apró csobbanás, ahogyan egymásba futunk. Ő tapint engem, én hatok rá. Átadom magam, hagyom, hogy öleljen, s megszűnik minden más. Csak a víz van és én. Csak én vagyok és a víz. Én vagyunk a víz.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 172 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Azt hiszem, szoros a csuklómon a kötél. Csak hiszem, de nem érzem. Nem hallok, nem látok... minden üzenet az ölemből érkezik. Szeretném, ha tenné vele... Nem tudom mit, kitárulkozó éhségem kuncsorog. Valami simít, aztán élesen mar. Végigfut rajtam, betakar. Mar újra, s megint, aztán simít. Szeretnék készülni rá, de nem lehet. Szeretném elhúzni a rést, de felkínálom. A bokáimra feszülő szíjak igen szűk mozgásteret biztosítanak. Újra mar. A forróságot nem oltja az egyre inkább elárasztó nedvesség. Érzem, ahogy combomon csorog, s csillogva pislant. Most újra simít. Hát nem érzi, mennyire behívnám?! Megfeszülök... ez a keze. Könyörögnék, ha a szám szabad lenne. Csak nyüszíteni tudok, s tolom magam... rá,... bele. A muzsika hangjai. Ő játszik. Csiklóm szólózik a két ujja között. A hang pedig mélyről sikít fel. Mééééég!- mondanám, s tudom, hogy érti. Simító ujjak szaladnak el a vadságom elől. Borzongok, s betölt a BÁRMIT érzése. Tudja ő is, hogy a legapróbb sejtemen is uralkodik. Kutakodó ujjak. Kíváncsian csúsznak, simulnak egyre beljebb. Méééég! Szeretném kitárni, befogadni, elnyelni. Mééééég! Csak az ágyékom van és a keze. Méééég! Hiába szakadok, hiába fáj.... Mééééég! Szétfeszített számból oldalt csorog a könyörgés. Artikulálatlan hang... méééég! Elnyomja a fájdalmat a kéj. A fájdalom hívja a kéjt. Összeölelkeznek. Ahogyan ökle is a barlangommal. Mámorban úszom, mikor elnyelem. Most ott a helye. Most rajta a helyem. Amikor leoldja csuklómról ... mély nyomott hagyott a helye. Tudom, hogy szoros volt a kötél. Mééég!
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 181 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Mert nem is tudjuk, hogy vannak szárnyaink. Ez olyankor nehéz, olyankor rejtett, ha belefeledkezünk a béklyóba. Mi, felnőttek. Reggel munka, este is munka. Mert rezsi, mert autó, mert új cipő, kenyér az asztalra... S már azt is elfeledjük, amitől forró lesz az ölünk. Bezárjuk a gyerekszemünket. Nem látunk úgy, mint amikor még a szárnyaink hangját is hallhattuk. Természetes volt, hogy képesek vagyunk repülni. Talán a szemünket sem húnytuk be. Nem hát! Csak lélegeztük a világot. Lélegeztük azt, amit adott. Ölelést vagy sírást. Kacagás vagy dühöt. Akkor bennünk volt az idősek bölcsessége. Most zártuk be, mert felnőttek vagyunk. Napok óta tipródik bennem. Talán nem négybetű. Talán éppen ez mosta ki. Ő szebben meséli el :) http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/hetszer/hetszer
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 192 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Itt ülünk a net előtt a Nejemmel, (Renivel), mert elhatároztuk, hogy gondolatainkat, leírjuk! Baráti és egyébb kapcsolatokra is keresünk Párokat, de képtelenek vagyunk leírni vágyainkat, hogy ne legyen unalmas, egyhangú és még esetleg sikerüljön is vágyunk gyakorlati átélése! Reni, a Feleségem, mint ügyeskezű Domina szívesen dominálna engem, esetleg egy másik ffi.-vel együtt, egy másik domináns Hölggyel! Én már szívesen átélnék egy erőszakot akár nőtől, akár ... ! Ám ilyen ötleteink közlése után mindenki gyorsan menekülőre fogja a dolgot!! Mint ha közveszélyes/ek lenné/n/k. Fantáziámban sok különös módon esem át ilyen helyzeten, de mondom, fantáziámban!! Pedig jó lenne átélni!! Renivel nem olyan! Őt ismerem!! Minden mozdulata nyitott könyv! Ezért szeretnénk bevonni egy másik hasonló érdeklődésű Párt! Bár az is igaz, hogy Bi. terén nem sok tapasztalattal rendelkezünk, de a kíváncsiságunk óriási!! Kérném olvasóimat, ha Gondolják, írják meg ötleteiket minden téren!
Köszönettel!
Reni38 és MrMazo.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 1 | Hits: 225 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. mert ezen az oldalon ez az extrém, amit most.... A betűk okozta varázslatot markoltuk. Gyerekekkel. Mert közösen érdekesebb, foghatóbb. Olvastam, őket megnyitották a szavak, a mese. Olvastam, engem elvarázsolt az ő tekintetükből jövő érzelem. Hallgatták a szavakat, s olvasták a könnyeimet. Mert azt mondják, a mai gyerek már nem. Már nem képes együttérezni. Már nem nyitott a csodára. már csak az erőszak... Már nem simogatható. ... pedig de :)) Móra Ferenc: Az utolsó öltés (részlet) .... - Ó, te bohóka - csóválta meg apám a fejét -, hiszen a tündérek a szívében laknak az embernek, s onnan röpködnek ki, ha kedvük tartja. Ettől fogva aztán mindig ott ültem a műhelyszéken az édesapám lábánál, és egyre lestem, hogy mikor röpködnek már a tündérek. - Majd az utolsó öltésnél - biztatott az édesapám. De az utolsó öltés még nagyon messze levőnek látszott. Még szerteszéjjel hevertek a göndör selyemszőrű báránybőröcskék, melyekből a kincskereső gúnyának készülni kellett. Minden villanását láttam a görbe szűcskésnek, mely egybe szabdalta őket, s íróasztalom fiókjában ma is megvan még azon fényesen a nagy szűcstű, mely hetekig bujdokolt köztük, hol elveszve, hol felcsillanva, mint egyjátékos napsugár. Magam törtem és áztattam a bársonyos diófagombát, mellyel aranybarnára festettük a fehér bőröket, míg szülém a színes irhák legszebbjeit válogatta össze. A varázsfüvek, amiket én szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült. Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, pipacs és búzavirág, és az alját sárga peremérvirág szegte be, a mi szegényes kertünk egyetlen ékessége, az apám legkedvesebb virága. Sokat nézegetett rá kedvtelve az ablakból: - Látod, fiam, ez a szegény ember virága. Igazi tűrömvirág. Egyformán eltűr esőt, napot, hideget, meleget, mindig mosolyog, soha nem kényeskedik. Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott süvegével. - Ez azért van, hogy akármerre jársz-kelsz a világban, mindig a szülőházadban melegedj - nézett rám apám a sugárzó barna szemével, amelyből úgy áradt a meleg, mint a napvilágból. Hanem a ködmöntündér csak nem mutatkozott, akárhogy lestem. Pedig a hajnali csöndben sokat kikukucskáltam a homlokomra húzott paplan alól, de csak őket kettejüket láttam, amint a gyönge mécsfénynél szótlanul öltögettek a ködmönön. A lefoszlott selyemszőrök úszkáltak körülöttük a levegőben, a mécsfény beszivárványozta őket - láthattam volna gondoktól barázdált, mégis szelíd mosolyú fejük körül a glóriát. De én csak azt láttam akkor, hogy lassan készül a ködmön, amelynek el kell szakadni, hogy engem kincses nagy úrrá tegyen. Türelmetlenül kérdeztem, mi híja van még. - Még csak a gombot kell megcsinálni - csitított apám. A gomb is a magunk termése volt. Az udvarunk eperfájának ágából faragta apám, és bevonta zöld szegővel. - Ez lesz az utolsó öltés - mondta mosolyogva -, hívd be csak anyádat, ő hadd adja rád először. Anyám a kertben gyomlálgatott, lelkendezve hívtam be. Nem akartam elszalajtani a tündért, aki ott lebeghetett már valahol a műhelypad körül. - Mindjárt, gyerekem - szólt vissza szülém -, csak ez az egy-két szál csikófarok van még, ezt már nem hagyom itt. Inkább gyere te is, lelkecském, majd hamarabb kiszaggatjuk. Nem telt bele egy fohászkodásnyi idő, amikor összefogódzkodva, nevetgélve beléptünk a szobába. - No, megvan-e már az utolsó öltés? - csacsogtam már a küszöbön. Az utolsó öltés már megvolt, de Márton szűcs azt már nem mondta meg. Szép nyugodtan ült a padon, a feje egy kicsit jobb vállára billent, az ajkára egy kicsi selyemszál tapadt, ahogy a fogával tépte el a cérnát az utolsó öltés után. Sikoltva térdepeltünk elé, és csókoltuk lecsüngő kezeit, melyekkel gyöngéden tartotta a térdeire leterített, teljesen kész ködmönt. Jobb keze még mozdult egyet, a szeme mintha rebbent volna még, s térdeiről a ködmön lecsúszott a vállamra. Az öreg Titulász doktor, akiért engem szalajtott el édesanyám, most is levette a szemüvegét, úgy hajolt le apámra. Aztán megsimogatta a fejemet, és azt mondta: szívszélhűdés! Akkor hallottam először ezt a szót, nem értettem, mit tesz, de mégis megnyugodtam tőle. "A tündérek a szívben laknak, azt mondta apám. Most az ő szívéből kiköltözött a tündér, és beleköltözött a ködmönbe" - ezt gondoltam magamban, és azt hittem, hogy ez nem is lehetett volna másképp.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 1 | Hits: 211 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Azt mondtad, arról, ami nekem "A".... Kajánul mosolyogtál. Mert a lábad előtt kucorogtam, ahogyan nagyon szeretem. Alulról láttam a kaján mosolyt is. Behunytam a szemem, s láttam.... az ereket, melyek végigfutnak rajta. Mennyire szereti simítani az ujjbegyem! A finom lankát, s éreztem nyelvemen. A nyílást, ahova nyelvem hegye becsusszan. Az imádnivaló domborulatot a számban.... Puha ajakszusszal mikor érinthetem. Ha az arcom élvezheti a bőr tapintását... Ha nyalhatom hosszan.... S mikor betölti a számat teljesen.... Mert.... Imádom a lábfejedet. Ismerek rajta minden eret. Nyelvemmel hallgatom a bennük futó lüktetést. Végiglátogatom minden ujjad közét. Mindegyikben mást-és mást kedvelek. Beköszönök, beszuszogok, bele lehelek. S mind megajándékoz egy ujjbeggyel. Gömbölyű domborságok. Csókra vágynak. Hallom, ahogy kiabálnak... Ajkam nyom mindegyikre csitító pecsétet. S mikor arcommal belesimulok, dorombol a lelkem. Táncol rajta, vele, neki a nyelvem. S újra az ujjakat ízlelgetem. Egyenként. Együtt. Egészen. Mindet. Legyen bennem! Mert a Tiéd, nekem.....
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 182 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. "...nem sokat érnek a varázslatok. Még a legegyszerűbb betanulása is három hónapba telik, és ha egyszer használod, puff, már el is tűnt! Ez a legnagyobb hülyeség az egészben. Húsz évig tanulod azt a varázslatot, amellyel meztelen szüzeket tudsz bevarázsolni a hálószobádba, de addigra megmérgez a higanygőz, félig megvakulsz a régi grimoárok olvasása közben, és amikor a varázslat végre sikerül, már arra sem emlékszel, mit akartál kezdeni azokkal a szüzekkel..."
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 1 | Hits: 213 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. .... mert mindent annyira természetesnek veszünk addig, amíg van. Reggel felkel a nap, s este jön a hold. Bebattyogunk a dolgozóba, ahol mosolygunk a visszatükröződőben vagy éppen szomorúak vagyunk. S néha annyira természetessé vállhat a közeg, hogy a közömbösséget is megengedjük magunknak. Netán elfeledjük a szó létezését: alázat. Természetes, hogy szeretve vagyunk, hogy szeretnek bennünket. Odatesszük a tányért az asztalra, s dünnyögünk, mert nem úgy csillogott hozzá a tekintet, mint ahogyan azt várnánk. Természetes mozdulatokkal hajtogatjuk össze az ingeket,s dugunk el meglepit a zsebébe. Még nyafogni is természetadta jogunk... igaz, nincsen rá okunk. Tényleg nincsen, amíg szerethetünk.
S természetes, hogy működik minden testrészünk-tudomást sem veszünk róla.
S tudod, természetes módon halványodik az is, aki már nem simogat meg többet- fizikailag. Mert eleinte a nap minden percében képes vagy felidézni a hangját. S mikor behunyod a szemed, látod a kézfejét előtted. Később, csak nagyon később gondolsz bele abba, hogy természetes módon távolodott el. Pedig tudod, hogy a nap minden percében veled van, mert nem csak széles barázdát hagyott benned, hanem a lelked egy része.
Méregtelenítek..
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 182 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Elképesztő, amikor a bujaság megszállja az ember lányát. Felébredsz reggel, s tudod, hogy él a lábad köze. Hangosabban szól, mint a hajnali rigók az ablak alatt, pedig igyekszel simogatássá szelidíteni. Szinte félálomban pörgeted fel az éhes domborulatot. Ő pedig vadul követelőzik, s átveszi feletted az uralmat. Kezed táncba ölelkezik vele, gondolataid perverz képekbe borulnak, ívbe feszülő test visszafojtott sóhaja... még alszik a ház. A kéj repülőszőnyege van alattad, s mégis... El sem csitult a bódulat, s már kapkodna az újabb után. Engedsz a zuhany alatt. Feltárod a síkos rejtelmeket egy következő utazás szárnyain. Hagyod, hogy a víz selyme betakarjon, jóóóóóó.... S tudod, hogy ez ilyen nap lesz. Nincs magyarázat, csak az öled. Nincs miért, csak vágy a sóhajok után. Most betakar a jótékony.....
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 211 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Nem tudom, miféle szerzet ez a lány. Senki sem tudja. Az anyja belehalt abba, hogy megszülte, de ez még nem magyaráz meg semmit. Azt mondják, bölcs vagyok, de tévednek, mert csak töredékeket, az idõben megdermedt pillanatokat láttam meg a víz felszínén, vagy a tükrömben. Ha bölcs lennék, nem próbálom megváltoztatni, amit láttam. Ha bölcs lennék, megöltem volna magam, melõtt találkoztam vele, mielõtt elõször találkoztam az apjával. Bölcs és boszorka, mondják rám. Álmaimban és a tükrözõdésekben láttam a férfi arcát: tizenhat évig álmodoztam róla, mielõtt átlovagolt a hídon aznap reggel és a nevemet tudakolta. Fölsegített a lovára és együtt mentünk el kis kunyhómba, hol arcomat aranyló hajába temettem. A legjobbat akarta, királyi joga volt. Szakálla rézvörös volt, de nem a királyt láttam benne, akkoriban még mit sem tudtam az uralkodókról. A szerelmem volt. Mindent elvett tõlem, amit akart, királyi jogán kérte, de másnap visszatért hozzám és a következõ napon is: szakálla oly vörös, haja oly arany volt, szeme a nyári ég kékje, bõre bronzszínû a nap sugaraitól. Leánya még gyermek volt: alig öt éves lehetett, amikor a palotába érkeztem. Toronybéli szobájában anyja képe lógott a falon - magas asszony, haja sötét, akár a tölgyfa, a szeme mogyoróbarna. Leánya halottsápadtnak látszott hozzá képest. A leány nem evett velünk. Nem tudom, hol étkezett. Saját szobám volt. Férjem a király, szintúgy saját szobájában lakott. Mikor szüksége volt rám, értem küldetett, én pedig mentem és örömet szereztem neki, és õ örömet adott nekem. Egy éjjel, pár hónappal az után, hogy a palotába érkeztem, a leány meglátogatott a szobámban. Hat éves volt. Lámpás fényénél hímeztem éppen, a halvány, pislákoló fényben meresztgettem a szemem. Mikor fölnéztem, egyszer csak ott állt. - Hercegnõ? Nem szólt. Szeme, s haja fekete volt, akár a szén, ajkai vörösebbek a vérnél. Fölnézett rám és elmosolyodott. Fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tûntek. - Miért nem vagy a szobádban ilyen késõ este? - Éhes vagyok - úgy mondta, mint minden gyermek. Tél volt, ilyenkor a friss étel a nyári napfényt és a melegséget idézte, a szobámban azonban szárított almákat lógattam a gerendákról. Levettem egyet és odaadtam neki. - Tessék. Az õsz a szárítás és a begyûjtés ideje, az almaszüret és a libahízlalás évszaka. A tél az éhség, a hó és a halál ideje, a tél közepe pedig a lakomáké, amikor a liba zsírját a disznó bõrébe dörzsöljük és õszi almát rakunk a szájába, aztán megsütjük és jóllakunk belõle. Elvette a szárított almát, és rágcsálni kezdte éles, sárga fogaival. - Finom? Bólintott. Mindig megrémített a kis hercegnõ, de akkor melegséget éreztem és ujjaimmal gyengéden megcirógattam az arcát. Rámnézett és elmosolyodott - oly ritkán tette -, aztán hüvelykujjam tövébe mélyesztette a fogait, a vénuszdombomba, és inni kezdte a véremet. Felsikoltottam a fájdalomtól és a megdöbbenéstõl, de rám meredt, én pedig elhallgattam. A kis hercegnõ a kezemre tapasztotta a száját, és nyalogatta, szívta, és kortyolt belõlem. Mikor befejezte, elment, s ahogy a sebemre néztem, az bezárult és gyógyulni kezdett. Másnapra már csak egy réginek tûnõ heg maradt: mintha gyermekkoromban vágtam volna meg egy késsel, talán. Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem. Ez jobban megrémisztett, mint az, hogy a véremet szívta. Attól fogva éjszakára bezárkóztam a szobámba, elreteszeltem az ajtómat és a kováccsal rácsokat készíttettem az ablakaimra. Férjem és szerelmem, a király egyre ritkábban küldetett értem, olyankor pedig mindig kába, fáradt és zavart volt. Többé már nem úgy szeretett, ahogy egy férfi és nem engedte azt sem, hogy a számmal okozzak neki gyönyört: csak egyszer próbáltam meg, akkor nagyon megriadt és zokogni kezdett. Elhúztam a fejemet és átöleltem, amíg a zokogás abbamaradt. Elaludt, akár egy gyermek. Végigsimítottam a bõrén, telve volt számtalan régi heggel, ezekre azonban nem emlékeztem azokból az idõkbõl, amikor udvarolt nekem, csupán egyrõl tudtam: az oldalán egy vadkan sebezte meg fiatalkorában. Hamarosan csupán árnyéka volt annak az embernek, akit megismertem és megszerettem akkor, a hídon. Csontjai kéken és fehéren ütöttek át a bõrén. Végig mellette voltam: kezei hidegek, akár a kõ, tekintete homályos és fakó, haja és szakálla kócos. Gyónás nélkül halt meg, bõre tetõtõl talpig telve apró, régi hegekkel. Alig volt súlya. A föld jéggé fagyott, nem tudtunk sírt ásni neki, így kövekbõl raktunk halmot a teste fölé, emlékül csupán, még a téli koplalástól éhes vadaknak sem maradt belõle sok. Királynõ lettem, fiatal voltam és bolond. Alig tizennyolc nyarat láttam még és most már nem tenném, amit akkor tettem. A szívét most is kivágatnám. De levágatnám a fejét, a karjait, a lábait is. Kibeleztetném, aztán figyelném, ahogy a fõtéren a hóhér fújtatókkal szítja a tüzet, amíg minden tagja el nem ég. Ijászokat állíttatnék a térre, akikkel lelövetnék minden madarat, kutyát, vagy patkányt, ami a közelébe merészkedik. És nem hunynám le a szemem, amíg a hercegnõbõl csak hamu marad, amit széthord a szél. Nem tettem meg mindezt, és megfizettem hibámért. Azt mondják, becsaptak, hogy nem az õ szíve volt, hanem egy állaté. Talán egy szarvasé, vagy vadkané. Ezt mondják, de tévednek. Mások (és ez az õ mûve, nem az enyém), hogy nekem adták a szívét és én megettem. A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem. Olyan táj, amit havazás után nem lehet fölismerni, ilyenné tette az életemet. Szerelmem testén, apja testén megannyi apró heg volt, a combján, lágyékán és a hímtagján, amikor meghalt. Nem mentem velük. Nappal vitték el, amíg aludt, amikor a leggyengébb volt. Az erdõ sûrûjébe vitték, ott kigombolták a blúzát és kivágták a szívét, aztán otthagyták holtan, egy vízmosásban. Az erdõ sötét hely, sok királyság határa: senki sem olyan ostoba, hogy fennhatóságot követeljen fölötte. Törvényenkívüliek élnek ott és rablók, akár a farkasok. Az ember keresztülvághat az erdõn úgy, hogy senkivel sem találkozik, de mindenütt tekintetek követik útját. Elhozták a szívét. Tudom, hogy az övé volt - nincs olyan õz, vagy szarvas, aminek halála után is tovább dobog a szíve. A szobámba vittem. Nem ettem meg: föllógattam a szobámban az ágyam fölé, a kötélre berkenye bogyóit és fokhagymákat is fûztem. Odakint lehullott a hó, eltakarta vadászaim nyomát és a leány apró testét. A kováccsal levetettem a rácsot az ablakomról, és minden délután eltöltötem egy kis idõt a szobámban ülve, ahonnét addig néztem az erdõt, amíg be nem sötétedett. Mint már említettem, az erdõ nem volt lakatlan. A tavaszi vásár idején néhányan elõjöttek közûlük: pénzéhes, vad és veszélyes emberek, némelyik torz - törpék és gnómok, púposok, másoknak hatalmas fogaik voltak és üres tekintetük, vagy karmos ujjaik, hosszú ízületekkel. A tavaszi vásárra elõbújtak az erdõbõl, nem sokkal azután, hogy elolvadt a hó. Leányként sokszor árultam a vásárban, s már akkor is megrémisztettek az erdei népek. Utazóknak jövendöltem: egy tál vízbõl jósoltam, késõbb pedig, mikor már idõsebb voltam, egy csiszolt üvegbõl, aminek az egyik oldalát ezüsttel vonták be - egy kereskedõtõl kaptam ajándékba, akinek megleltem elkóborolt lovát egy tál tintába nézve. A kereskedõk is féltek az erdei népektõl, portékájukat erõsen rögzitették a pultjaikhoz - még a szíjakat és a süteményeket is odaszögezték. Mondják, aki nem szögezi oda, annak ellopják az áruját és elszaladnak, elmajszolják a süteményeit, bõrszíjjal csapkodva körülötte. Pedig az erdei népeknek volt pénzük: egy-két érme, néha megzöldült már a rozsdától a földben töltött hosszú idõ során. Az érmére veretett arcképek még legidõsebbjeink számára is ismeretlenek voltak. Volt eladni való portékájuk is, így a vásár zajlott tovább, kiszolgálva a törpéket, gnómokat és a rablókat (ha elég ravaszak voltak), akik távolról jött utazókra lestek, akik az erdõn túlról érkeztek, vagy õzre vadásztak (ez a törvények szerint rablás volt, ugyanis a szarvas jószágok a királynõt illették). Lassan teltek az évek, és népem azt mondta, bölcsen kormányzom az országot. A szív még mindig az ágyam fölött lógott, éjszakánként lágyan lüktetett. Ha bárki is gyászolta volna a gyermeket, nem mutatta: akkoriban rettegtek tõle, és azt mondták, örültek, hogy megszabadultak tõle. Telt-múlt az idõ, öt vásár követte egymást, egyik keservesebb, szegényesebb, mint a másik. Egyre kevesebb erdõlakó bújt elõ évrõl évre, és a kevesek, akik eljöttek, fásultak és egykedvûek voltak, az ötödik évben pedig már alig egy maréknyian jöttek - riadt, apró, bozontos népek. Az árusok már nem szögezték oda az árujukat a pultokhoz. Mikor véget ért, a vásár védnöke meglátogatott apródja kíséretében. Már ismertem régebbrõl, mielõtt még királyné lettem volna. - Nem úgy jöttem hozzád, mint királynõmhöz - mondta. Nem feleltem. Hallgattam. - Azért jöttem hozzád, mert bölcs vagy - mondta. - Mikor gyermek voltál, megleltél egy elkóborolt lovat a jósmedencédbe nézve. Mikor felcseperedtél, a tükrödbe nézve megtaláltál egy elveszett gyermeket, aki eltévedt az anyja mellõl. Ismered és megtalálod az elrejtett dolgokat. Királynõm - mondta -, mi történik az erdei népekkel? jövõre már nem lesz tavaszi vásár. A többi királyságból is egyre ritkábban jönnek a kereskedõk, az erdei népek pedig csaknem eltûntek. Még egy ilyen év és éhen veszünk. Megparancsoltam a szolgálómnak, hogy hozza elém a tükrömet. Egyszerû tükör volt, ezüsthátú üvegkorong, amit szarvasbõrbe tekerve õriztem a ládámban. Elém hozták, én pedig belenéztem: Tizenkét éves volt, többé már nem gyermek. A bõre még mindig sápadt, haja és szeme szénfekete, ajkai vérvörösek. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amiben utoljára láttam - ugyanaz a blúz és szoknya -, de sokat foldozott, viseletes darabok voltak immár. Bõrkabátot terített a vállára, apró lábaira bõrbõl készült zsákokat húzott. Az erdõben állt egy fa mellett. Amíg figyeltem, ide-oda surrant egyik fától a másikig, bokrok mögé kuporodott, akár egy állat: denevér, vagy farkas. Követett valakit. Egy szerzetes volt, darócruhát viselt, mezítláb járt, szakálla és tonzúrája igencsak megnõtt és ápolatlan volt. A fák mögül figyelte. Végül a szerzetes lepihent éjszakára, tûzifát gyûjtött és száraz fûcsomót használt gyújtónak. Kámzsájának redõi közül tûzkövet húzott elõ és kis szelencét, annak oldalán csiholt szikrákat. Nemsokára lobogott a tûz. Egy vörösbegy fészkében két tojást talált, ezeket megette nyersen. Üldögélt a tûz fényénél, a leány pedig elõbújt rejtekébõl. Lekuporodott a tûz túloldalán és rámeredt. A szerzetes mosolygott, mintha rég találkozott volna emberrel és intett, hogy jöjjön mellé. Fölállt és megkerülte a tüzet, aztán kartávolságnyira megtorpant és várt. A szerzetes rézérmét kotort elõ és odavetette neki. A leány elkapta, biccentett és mellé térdepelt. Meghúzta a szerzetes dereka köré kötött kötelet és leoldotta róla a kámzsát. A férfi teste szõrös volt, akár egy medvéé. Hátradöntötte a mohára, egyik kezét lassan, akár egy pók, a szõrcsomókra simította és megmarkolta a hímtagját, másik kezével a szerzetes bal mellbimbója köré rajzolt köröket. A férfi lehunyta a szemét és egyik hatalmas tenyerével a szoknya alá túrt. A leány szájába vette a mellbimbót, lágy bõrét a szõrös, barna testhez nyomta. Belemélyesztette a fogait a mellkasába. A férfi szemei fölpattantak, aztán lecsukódtak, õ pedig ivott. Meglovagolta, miközben ivott. Aztán lábai közül vékony, feketés folyadék szivárgott elõ... - Tudod, miért nem jönnek utazók a városunkba? Mi történik az erdei népekkel? - kérdezte a vásár védnöke. A szarvasbõrrel letakartam a tükröt és azt mondtam, személyesen gondoskodom róla, hogy az erdõ ismét biztonságos legyen. Muszáj volt, bár rémülettel töltött el. Én voltam a királynõ. Egy ostoba asszony talán az erdõbe ment volna, hogy elfogja a teremtést, de egyszer már ostoba voltam, nem akartam még egyszer az lenni. Könyveket bújtam, cigányasszonyokkal beszéltem (akik a hegyekbõl jöttek, délrõl és elkerülték az északra és nyugatra húzódó erdõt). Fölkészültem és beszereztem mindent, amire szükségem lehet, aztán, mire lehullott az elsõ hó, készen álltam. Mezítelenül mentem, fel a szabad ég alá, a palota legmagasabb tornyába. A fagyos szél csípte testemet, libabõrös lett a karom, a lábam, mellkasom. Egy ezüst tálkát és egy kosarat hoztam magammal, amiben ezüst kés hevert, egy ezüst tû, fogó, egy szürke köpeny és három zöld alma. Letettem õket és mezítelenül vártam fázva és alázatosan. Ha egy férfi látott volna, akkor nem tudta volna levenni rólam a szemét, de senki sem leselkedett. Felhõk hömpölyögtek az égen, szétfoszlottak egy helyütt és a résen átsütött a hold. Fogtam az ezüst kést és megvágtam a bal karom - egyszer, kétszer, háromszor. A vér a tálkába csöpögött. A nyakamban lógó üvegcsébõl finom, barna port szórtam hozzá, szárított füvekbõl, varangybõrbõl és más dolgokból készült. Megsûrítette ugyan a vért, de nem alvasztotta meg. Fogtam a három almát, megszurkáltam õket az ezüst tûvel, aztán a tálkába tettem és benne hagytam, míg a tél elsõ hópelyhei lassan a bõrömre, az almákra és a vértócsába hullottak. Mikor a hajnal fényeitõl földerengett az ég alja, a szürke köpönyegbe burkolóztam, fogtam a vörös almákat és a fogóval egyenként a kosárba tettem õket. A vérbõl és a barna porból semmi sem maradt a tálkán, csak az ezüst patinásodott meg egy kicsit. A tálkát elástam, aztán bûbájt szõttem az almákra (ahogy egykor magamra, ott a hídon), amitõl ropogósnak és ízletesnek tûntek, a karmazsin pír pedig a friss, meleg vér színében csillogott. A fejemre húztam a köpönyeg csuklyáját, szalagokat, hajdíszeket tettem az almák mellé és besétáltam az erdõbe egyedül, míg végül megleltem a lány búvóhelyét: egy magas, homokkõ szirt oldalában volt, ahol számos barlang nyílt a külvilágra. Fák és sziklatömbök hevertek szerteszét, én pedig halkan siettem fától-fáig anélkül, hogy bármi zajt csaptam volna. Végül találtam egy búvóhelyet. Figyeltem, vártam. Pár óra elteltével egy csapat törpe bújt elõ a barlangból - undorító, torz, szõrös kis emberfajzatok, a vidék õslakói. Mostanság már alig látni õket errefelé. Eltûntek a fák között és nem vették észre, bár egyikük éppen az én búvóhelyemül szolgáló szikla tövében végezte el a dolgát. Vártam, de több nem bújt elõ. Odasétáltam a barlang szájához és bekiáltottam rekedt, öreg hangon. A hüvelykem tövében lüktetni kezdett a heg, ahogy elõbukkant a sötétségbõl, mezítelenül és egyedül. A mostohalányom tizenhárom esztendõs volt és semmi sem csúfította el tökéletes, sápadt testét, kivéve a bal mellén éktelenkedõ sebhelyet, ahonnan a szívét vágattam ki oly régen. Combjának tövében fekete, nedves folt látszott. Engem figyelt, amint csuklyám rejtekében álltam és mohó tekintettel méregetett. - Szalagok, jóasszony - károgtam. - Csinos szalagok a hajába... Rám mosolygott és hívogatóan intett. A kezemen lévõ heg ellenállhatatlanul húzott felé. Azt tettem, amit terveztem, de sokkal gyorsabban: elejtettem a kosaramat és felvisítottam, mint egy igazi öregasszony, és futásnak eredtem. Szürke köpönyegem jól elrejtett az erdõben, nem ért utól. Visszatértem a palotába. Nem láttam, hogyan történt. Elképzeltem, hogy csalódottan és éhesen visszatért a barlangjába és megtalálta elejtett kosaramat. Vajon mit tett? Szeretem úgy képzelni, hogy elõször eljátszadozott a szalagokkal, belefûzte hollófekete hajába, vagy sápadt nyaka köré fonta. Aztán kíváncsian félretette a szalagokat, hogy megnézze, mi minden van még a kosárban és meglátta a vörös, vörös almákat. Természetesen friss illatuk volt, és szaglottak a vértõl, õ pedig éhes volt. Elképzelem, amint az arcához érinti, hogy érezze a hûvösségét. Aztán kitátja a száját, és nagyot harap belé... Mire visszatértem a szobámba, a szív, ami az almákkal, füstölt húsokkal, szárított növényekkel együtt lógott a mennyezetrõl, nem dobogott már. Csak csüngött halkan, élettelenül, én pedig ismét biztonságban éreztem magam. Azon a télen sok hó esett, és késõn kezdett olvadni. Mind éhesen vártuk a tavaszt. A tavaszi vásár kicsit javult abban az évben. Az erdei népek még mindig kevesen voltak, de legalább eljöttek, akárcsak az utazók az erdõn túlról. Láttam, amint a kis, szõrös törpék, akik a barlangban laktak, üvegekre, kristályokra és kvarckõre alkudoznak. Ezüst érmékkel fizettek - mostohalányom bûnös üzérkedésének gyümölcsével. Mikor az emberek hírét vették, mind hazarohantak szerencsekristályaikért, fésülködõ tükreikért, olykor egész ablaktáblákkal tértek vissza. Egy ideig azon tûnõdtem, megöletem a kis emberfajzatokat, de nem tettem. Amíg a szív némán, élettelenül csüng, biztonságban voltam, akárcsak az erdei népek és az én népem is. Elmúlt a huszonötödik nyaram, mostohalányom két éve ette meg a mérgezett almát, amikor egy herceg érkezett az udvaromba. Magas volt, nagyon magas, hûvös zöld tekintete szinte világított kreol arcából. Kisebb kísérettel érkezett: elég erõs, hogy megvédjék magukat, de elég kicsi ahhoz, hogy egy uralkodó - mint jómagam - ne érezze fenyegetésnek. Gyakorlatias voltam: országaink szövetségére gondoltam, arra, hogy a birodalom az erdõtõl, dél felé egészen a tengerig érhet. Eszembe jutott aranyhajú szerelmem, aki halott, immár nyolc éve, és éjszaka meglátogattam a herceget szobájában. Nem vagyok ártatlan, bár elhunyt férjem volt az elsõ szerelmem, bárki bármit is állít. A herceg elõször izgatottnak tûnt. Kérte, hogy vegyem le a hálóingem, aztán a nyitott ablak elé állított, amíg hideg nem lett a bõröm. Aztán megkért, hogy feküdjek hanyatt, kezem összefonva a mellemen, szemem tágra nitva, de csak a mennyezetet bámuljam. Arra kért, hogy ne mozduljak, és alig lélegezzek. Kérte, hogy ne szóljak semmit. Széttárta a lábamat. Azután belém hatolt. Ahogy elkezdett mozogni, éreztem, hogy elemelkedik a csípõm, éreztem, ahogy fölveszem a ritmust, minden mozdulatát. Felnyögtem. Nem bírtam visszatartani. Férfiassága kicsúszott belõlem, én pedig lenyúltam és megérintettem sikamlós hímtagját. - Kérlek - mondta halkan. - Ne tégy semmit, csak heverj a kövön, oly hidegen és oly gyönyörûen. Megpróbáltam, de akármi tette is férfiassá, elszállt, aztán nem sokkal késõbb, mikor elhagytam a szobáját, szitkai és zokogása még mindig a fülemben csengtek. Másnap kora reggel teljes kíséretével együtt továbbindult és az erdõnek vette útját. Elképzelem, hogyan kuporgott lágyéka csalódott csomóként férfiassága tövében, elképzelem szorosra zárt ajkait. És magam elõtt látom, hogyan lelt rá végül a kis csapat mostohalányom kristály-üveg koporsójára. Oly sápadt. Oly hideg. Mezítelen, alig több mint gyermek és halott. Szinte érzem, hogyan támad föl férfiassága, hogyan izzik föl a kéjvágy, miközben hálálkodik jó szerencséje miatt. Elképzelem, ahogy megalkuszik a kis szõrös emberfajzatokkal - aranyat és fûszert kínál a kristályhalom alatt fekvõ gyönyörû holttestért. Vajon önként átadták neki? Vagy csak végigmérték felfegyverzett embereit és rájöttek, nincs választásuk? Nem tudom, nem voltam ott. Nem olvastam a jósmedencébõl. Csak el tudom képzelni... Kezek, amint lehúzzák az üveglapot halott testérõl, amint hideg arcát cirógatják, megmozgatják karjait és az öröm, amiért a holttest még ép. Vajon ott helyben magáévá tette? Vajon elvitte egy rejtett helyre, mielõtt meghágta? Nem tudhatom. Kirázódott a torkán akadt alma? Vagy lassan nyíltak föl szemei, miközben döngölte, talán szétnyíltak vérvörös ajkai, és éles, sárga fogai a nyakába vájtak, hogy vérét szívják, amivel lemosta az almám mérgét. Csak elképzelhetem, nem tudhatom. Csak ennyit tudok: arra ébredtem, hogy a szíve ismét lüktet az ágyam fölött, és sós vér hullik alá. Fölültem. A kezem égett és pulzált, mintha bevertem volna egy kõbe. Dörömböltek az ajtómon. Féltem, de királynõ vagyok, nem mutathatom ki. Kinyitottam az ajtót. Elõször a herceg emberei jöttek be és körbevettek, rám emelve kardjaikat. Aztán a herceg jött be és arcul köpött. Végül besétált õ maga, ahogy annak idején, mikor királyné lettem, õ pedig hatéves gyermek. Nem változott meg. Nem igazán. Levágta a kötelet, és egyenként leszedte róla a berkenyét, aztán a fokhagymagumókat, amik kis csomóba száradtak már az évek során, azután megfogta lüktetõ szívét - apró dolog volt, alig nagyobb egy kutyáénál -, amibõl vér szivárgott a kezére. A körmei nagyon élesek lehettek: fölnyitotta velük a keblét a sebhely mentén, kitárulkozott tátongóan üres mellkasa. Egyszer megnyalta a szívét, aztán mélyen a mellkasába dugta. Láttam, ahogy ezt tette. Láttam, ahogy összezárja a sebet a mellén, ami lassan behegedt, aztán elhalványult. A herceg aggódva nézte a jelenetet, mégis a válla köré fonta a karját és álltak egymás mellett, vártak. A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult. Elmondták, hogy összeházasodnak és egyesítik birodalmaikat. Elmondták, hogy ott leszek velük az esküvõjük napján. Kezd meleg lenni idebenn. Szörnyû dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fûszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék. Megkötöztek és egy kis kõcellában tartottak fogva a kastély alatt. Egész õsszel ott maradtam. Ma kihoztak a cellából, letépték rólam a ruháim maradványát, megfürdettek, aztán leborotválták a hajamat és a szõrt az ágyékomról, majd libazsírt dörzsöltek a bõrömbe. Havazott, miközben négy ember, kettõ a kezeimnél, kettõ a lábaimnál fogva, kiterpesztve végigvitt az utcákon és ebbe a kemencébe zártak. A mostohalányom hercege oldalán állt, engem nézett, megalázottságomat, de nem szólt semmit. Bedobtak a kemencébe, rikoltoztak, kiáltoztak közben a népek, én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna. Becsukták mögöttem a kemence ajtaját. Egyre melegebb lesz idebenn, odakint pedig énekelnek és táncolnak, a kemence oldalát csapkodják. Õ nem nevetett, nem énekelt, nem szólt. El sem fordult, szenvtelen arccal nézett rám és egy pillanatig láttam magamat tükrözõdni a szemében. Nem sikoltok. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém és meghal velem együtt. A libazsír kezd megolvadni, gyöngyözõ cseppekben ül ki a bõrömre. Egy szót sem szólok. Nem is gondolok többé rá. Helyette inkább a hópihére gondolok, ami az arcára hullott. A hajára gondolok, ami fekete, akár az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bõrére, ami hófehér.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 224 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Nagyon vágyom már egy szub nőre, aki engedelmeskedik nekem és alázatosan tűri az elfenekelést!
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 1 | Hits: 288 |
|
|
|
|||||
There are no translations available. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bársony Nyuszi, aki roppantmód csinos képviselője volt a játékvilágnak. Kerek volt és bolyhos, ahogy jó nyuszihoz illik; bundája barna-fehér foltos, a bajusza igazi selyem volt, füleit rózsaszín szatén szegélyezte. Elragadó jelenség volt ahogy ott üldögélt Karácsony reggelén Kisfiú ajándékainak tetején, mancsai között egy ágacska fagyönggyel. Kisfiú sok ajándékot kapott, volt itt minden: mogyoró és narancs és játékautó, csokis mandula és felhúzható egér – de a legjobb mégis csak a Bársony Nyuszi volt mind közül. Kisfiú legalább két órán keresztül csak őt szeretgette. Egyszercsak azonban betoppant Nagynéni és Nagybácsi a karácsonyi vacsora kedvéért, amitől hirtelen tele lett a szoba csomagolópapír-suhogással, csomagbontogatással – és az új ajándékok izgalma közepette Kisfiú elfeledkezett a Bársony Nyusziról. Bársony Nyuszi ezután a játékdobozban élt az óvodában, és érezte, hogy senki, de senki sem gondol rá valójában. Ő félénk volt, és mivel csupán bársonyból készült, néhány drágább játék könnyen el tudta nyomni őt. A fémjátékok nagyképűek voltak, mindenkit lenéztek. Tele voltak újabbnál újabb alkatrészekkel, és úgy csináltak, mintha ők tényleg IGAZIak lennének. A kishajó - aki már több, mint két éves volt, és már a festése is elkopott - vitte a prímet köztük: sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a végtelenül sokrétű vitorlázatát szakszerű mérnöki megfogalmazásokkal újból és újból le ne írja. Nyuszi nem mondhatta el magáról, hogy ő bárminek is a modellje lenne, hiszen nem is tudta, hogy valódi nyulak is léteznek. Ő mindig azt hitte, hogy minden nyúlban fűrészpor van belül, sőt, azt is hitte, hogy a fűrészpor valami nagyon ódivatú dolog, amit nem illik előkelő körökben emlegetni. Még Timót, a faoroszlán - akit veterán katonák készítettek és aki sokszor kinyilvánította, hogy közvetlen kapcsolatokkal rendelkezik a Kormányhoz - is szélesebb ismeretekkel rendelkezett nála. Ebben a társaságban Bársony Nyuszi roppant jelentéktelennek és hétköznapinak érezte magát. Az egyetlen, aki ennek ellenére mégis figyelemre méltatta és kedves volt hozzá, az Lovacska volt Lovacska olyan régóta élt már az óvoda játékos dobozában, mint senki más rajta kívül. Annyira öreg volt, hogy a szőre már foltokban ki is kopott, a varrás is kilátszott alóla, valaha dús sörényéből már jópár szál hiányzott is, hogy alapanyagot adhasson nyakláncok készítéséhez. Lovacska bölcs volt. Sok-sok fémjátékot látott már érkezni hencegve-kérkedve és távozni összetört rugókkal, javíthatatlanul elromolva. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ezek kizárólag játékok voltak, azok is maradtak, és sosem válhattak semmi mássá. Velük nem történhetett meg az óvoda csodája. A csodát, ami egyes játékokkal történik, ami nagyon furcsa és bizsergetően izgalmas, csak az olyan öreg, bölcs és sokat tapasztalt játékok érthetik meg, mint amilyen Lovacska volt. Rajta kívül senki más. „- Mit jelent az, hogy IGAZI? – kérdezte egy nap Bársony Nyuszi Lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek az óvoda fala mellett, mielőtt Dadus jött volna rendet csinálni a szobában. - Ez valami olyasmit jelent, hogy vannak dolgok, amik csörögnek benned és kívülről fel lehet húzni? - IGAZInak lenni nem azt jelenti, hogy téged annak készítettek. Az IGAZIság megtörténik veled. Akkor, amikor egy kisgyerek szeret téged hosszú, hosszú időn keresztül, nemcsak azért, mert játszhat veled, hanem valójában, szívéből szeret, akkor IGAZIvá válsz. - Ez fájdalmas dolog amúgy? – kérdezte a Nyuszi. - Néha. – felelte Lovacska, hiszen ő mindig az igazat mondta. - De ha IGAZI vagy, nem bánod, ha néha bántanak. - Egyszerre történik meg az egész, mint ahogy például felhúzzák az órát, vagy lépésről lépésre inkább? - faggatta tovább Nyuszi Lovacskát. - Nem, nem egyszerre történik – mondta Lovacska. - IGAZIvá csak válni lehet. Hosszú idő alatt. Ezért nem történhet ez meg olyanokkal, akik könnyen összetörnek, vagy szúrósak, élesek, vagy akikre nagyon kell vigyázni. Általában mire IGAZIvá válsz, sok hajszáladat kiszeretik, elromlik a szemed, meglazulnak a mancsaid, és nagyon elnyűtt leszel. De ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer IGAZIvá váltál, soha többet nem lehetsz csúnya, kivéve csak az olyan embereknek, akik ezt az egészet nem értik.” - Azt hiszem, akkor te IGAZI vagy. – mondta hirtelen a Bársony Nyuszi. Abban a pillanatban ugyanakkor azt kívánta, bárcsak ne csúszott volna ki ez a száján, hisz Lovacskát megbánthatja ezzel. De Lovacska csak mosolygott tovább, mintha mi sem történt volna. - Kisfiú Nagybácsija tett engem IGAZIvá. – mesélte tovább Lovacska. - Nagyon sok évvel ezelőtt történt. Ha egyszer már IGAZI lettél, sosem lehetsz nem-igazi már. Ez örökké tart. Bársony Nyuszi nagyot sóhajtott erre. Úgy hitte, nagyon-nagyon sok időnek kell még ahhoz eltelnie, hogy ez az IGAZIságnak nevezett csoda megtörténhessen vele. Vágyott rá, hogy IGAZI lehessen, hogy megtudhassa végre, milyen érzés is ez, de a gondolat, hogy elnyűtt legyen, hogy elromoljon a látása, hogy elveszítse a bajuszát – több volt, mint elszomorító. Azt kívánta, hogy bárcsak megtörténhetne vele a csoda a kellemetlen dolgok nélkül is. Eljött a tavasz… Dadus hatalma az óvodában végtelen volt. Néha észre sem vette a szanaszét heverő játékokat, néha pedig mindenféle indok nélkül lecsapott rájuk, mint a forgószél, és bepakolta őket a játékosdobozba. Ezt ő takarításnak hívta ugyan, de ezt minden játék utálta, kiváltképp a fém játékok. A Nyuszi nem bánta különösebben, hiszen ha őt dobálták, puhán és lágyan esett le bárhova. Egy este amikor a Kisfiú lefekvéshez készülődött, nem találta a porcelánkutyát, ami addig mindig vele aludt. Dadus éppen nagyon sietett, és hirtelen túl nagy gondot okozott neki, hogy a kutyát keresgesse lefekvési időben. Ezért csupán körbepillantott a szobában, és amikor meglátta, hogy a játékosdoboz teteje nyitva van, hirtelen világosság gyúlt a fejében. „Nézd csak!” – mondta. „Aludj ma ezzel a régi nyuszival!” Ezzel fülön ragadta Bársony Nyuszit, és Kisfiú kezébe adta. Azon az éjjelen, oly sok magányos éjszaka után Bársony Nyuszi Kisfiú ágyában aludt. Ezt eleinte inkább kellemetlennek találta, hiszen Kisfiú néha nagyon szorosan ölelte, néha ráfeküdt, néha pedig olyan messze betolta őt a párnája alá, hogy Nyuszi alig kapott levegőt. Nyuszi vágyakozva gondolt vissza azokra a hosszú holdfényes éjszakákra, amikor az elcsendesedett házban halkan beszélgettek Lovacskával az élet nagy kérdéseiről. De aztán mégis nagyon gyorsan megszokta az új helyzetet, főleg akkor, amikor Kisfiú elkezdett hozzá beszélni, és csodálatos alagutakat csinált neki az ágynemű alá, és hozzátette, hogy bizony, a valódi nyulak üregjei is egészen ilyenek. Nagyszerű játékokat játszottak suttogva (amikor Dadus otthagyta őket esténként, hogy megvacsorázhasson), amikor már csak az éjjeli lámpa égett a kandallópárkányon. Amikor pedig Kisfiú álomba szenderült, Nyuszi odasimult a Kisfiú pici forró állához miközben Kisfú kezei szorosan ölelték őt egész éjszaka. Hiába telt-múlt az idő, Bársony Nyuszi annyira, de annyira boldog volt, hogy észre sem vette, hogy bársonyos szőre egyre kopottabb és kopottabb lesz, hogy kilazult a farka, és hogy az orráról minden rózsaszín eltűnt, mert Kisfiú ott puszilta meg őt a leggyakrabban. Jött a tavasz, és ők egyre hosszabb időt töltöttek a kertben. Jókat furikáztak a talicskával, piknikeztek a füvön, kunyhót építettek a málnaágak alá a virágágyások mögött. Megtörtént egyszer az is, hogy Kisfiúnak hirtelen be kellett szaladnia a házba, míg Nyuszi kintmaradt a kert füvén sokkal sötétedés után. Dadus egyszercsak kijött egy gyertyával, megkereste és visszavitte őt, mert Kisfiú nem tudott nélküle elaludni. Átáztatta már addigra a harmat, földes is volt, mert Kisfiú üreget ásott neki a virágágyásban és betuszkolta oda őt. Dadus morgott is, hogy a kötényébe kellett őt beletörölnie a ház sarkánál, mielőtt visszaért volna vele Kisfiú szobájába. „Persze, mert neked csak ez a régi nyuszi jó!” – mondta. „Fantasztikus, mekkora hűhó ez egy játékért!” Kisfiú felült az ágyban, kinyújtotta kezeit és azt mondta: „Add ide a nyuszimat! Hogy mondhatsz ilyet! Ő nem játék, ő IGAZI!” Amikor Bársony Nyuszi ezt meghallotta, rádöbbent, hogy minden igaz volt, amit Lovacska mondott. Az óvoda csodája megtörtént hát vele is, ő már soha többet nem volt csupán egy játék. Ő IGAZI lett. Kisfiú maga mondta ezt! Azon az éjszakán Nyuszi annyira boldog volt, hogy aludni is alig tudott. Annyi szeretet kavargott a fűrészpor-szívében, hogy az majdnem meggyulladt ettől. Gombszemeibe (amelyek oly régóta nem voltak már kifényesítve) bölcsesség és szépség költözött. Ezt Dadus is észrevette reggel, döbbenten mondta, hogy „Nem találok szavakat erre a régi nyúlra…” Az erdőben... A ház mellett, ahol éltek, egy erdő volt, ahova Kisfiú nagyon szeretett kisétálni a hosszú júniusi estéken. Ilyenkor vitte magával Bársony Nyuszit, és mielőtt messzire elsétált volna virágokat szedni vagy katonást játszani a fák között, mindig készített a Nyuszinak előtte egy kedves kis kuckót, ahol jól érezheti magát, amíg ő visszajön. Hiszen ő egy nagyon melegszívű kisfiú volt: Nyuszi kényelme fontos volt neki. Egy este, mialatt Nyuszi egyedül ült ott, és nézegette a hangyákat, amik ki-be szaladgáltak a mancsai között a fűben, meglátott két furcsa lényt előbújni a mellette levő magas páfrány levelei közül Nyulak voltak ők is, mint ő, de roppant szőrösek és nagyon újak hozzá képest. Őket nagyon gondosan készíthették, a varrásuk egyáltalán nem is látszott. Nagyon egyenletesen változott az alakjuk, amikor mozogtak. Amikor léptek, hosszúak és vékonyak voltak, egy perc múlva pedig, amikor össszekuporodtak, kövérek és kerekdednek tűntek. Nyuszinak pedig mindig ugyanolyan alakja volt… A lábuk puhán tapadt a földre, ez viszont közös volt bennük. Nyuszihoz egészen közel bújtak elő a bokorból, és szimatoltak az orrukkal. Nyuszi ezalatt meredt tekintettel kereste a hátukon a felhúzójukat, hiszen tudta, az olyan embereknek, akik magasra tudnak ugrani, általában segít valamiféle szerkezet ebben. De ezt egyszerűen képtelen volt megtalálni. Ők egyértelműen valami új nyúlfajta képviselői voltak. Az új nyulak rámeredtek Nyuszira, ő pedig visszameredt rájuk. Az orruk végig mozgott közben „Miért nem kelsz fel és jössz velünk játszani?” – kérdezte az egyik közülük. „Nem tudok.” – válaszolta Nyuszi, hiszen nem akarta elárulni, hogy neki nincsen felhúzója. „Nahát!” – mondta a szőrös nyúl. „Ugyanolyan könnyű, mint bármi más az életben.” Majd nagyot ugrott bizonyítékként oldalra, majd leült a hátsó lábára. „Azt hiszem, te nem is tudsz ugrálni!” – mondta. „De tudok!” – válaszolta Nyuszi. „Magasabbra ugrok, mint bárki más!” Arra értette persze, amikor Kisfiú feldobja őt, de ezt nem akarta így mondani. „Tudsz a hátsó lábaiddal ugrálni?” – kérdezte a nyúl. Ez nagyon kegyetlen kérdés volt Nyuszinak, akinek hátsó lába nem is volt egyáltalán! A hátsó része egyetlen darabból készült, olyan volt, mint egy tűpárna. Még mindig csendesen, a Kisfiú által készített kuckóban ült, és remélte, hogy az előbbi dolgot nem veszik majd észre a nyulak. „Nem akarok” – mondta újra. De a vadnyulak szeme nagyon éles. Az egyikük hirtelen kinyújtotta a nyakát és jól megnézte őt. „Neki nincs is lába egyáltalán!” – kiáltotta. „Micsoda egy nyúl ez hátsó lábak nélkül!” Majd elkezdett hangosan nevetni. „De van!” – sírta el magát Bársony Nyuszi. „Van hátsó lábam! Rajta ülök!!” „Akkor nyújtsd ki őket így és mutasd meg nekem!” – mondta a vadnyúl. Majd elkezdett körbe-körbe forogni és pörögni, amíg Nyuszi el nem szédült. „Nem szeretek táncolni!” – mondta. „Én inkább itt maradok és ülök csendben tovább!” De mialatt vágyakozott arra, hogy táncolhasson, egy egészen új érzés kezdte csiklandozni belülről: úgy érezte, bármit a világon odaadna azért, hogy úgy tudjon ugrálni, ahogy ezek a nyulak tették. A furcsa nyúl aztán egyszercsak abbahagyta a táncot és egészen közel jött. Annyira közel, hogy a hosszú bajusza végigsimította Bársony Nyuszi fülét. Majd váratlanul összehúzta az orrát, lelapította a füleit és hátrahőkölt. „Nincs jó szaga!” – fejtette ki. „Ő nem is nyúl egyáltalán! Ő nem igazi!” „Én IGAZI vagyok!” – mondta Nyuszi. „Én IGAZI vagyok! A Kisfiú mondta!” – és majdnem újra sírni kezdett. Hirtelen lépések zaja hallatszott, és Kisfiú szaladt el mellettük. Egyetlen lábnyomot és egy villanó fehér farok látványát hagyva maguk mögött a nyulak eltűntek a páfrány mögött „Gyertek vissza és játsszatok velem!” – kiáltotta Nyuszi! „Ó, kérlek benneteket gyertek vissza! Tudom, hogy IGAZI vagyok!” De válasz nem érkezett. Mindössze a hangyák szaladgáltak ide és oda, és a páfrány levelei lágyan mozogtak ott, ahol a két nyúl eltűnt. Bársony Nyuszi nagyon egyedül érezte magát. „Ó, egek!” – gondolta. „Miért szaladtak el ilyen hirtelen? Miért nem álltak meg és szóltak hozzám még egyszer?” Aztán hosszú ideig feküdt csendben és nézte a páfrányt, remélve, hogy talán visszajönnek. De sohasem tértek vissza. Szép lassan alkonyodni kezdett, előjöttek a kis fehér molylepkék is. Kisfiú visszajött a játékból és hazavitte Nyuszit. A betegség Teltek-múltak a hetek, és bár a kis Bársony Nyuszi egyre öregebb és kopottabb lett, Kisfiú továbbra is, változatlanul nagyon szerette őt. Annyira nagyon megszeretgette sokszor, hogy Nyuszinak ettől kihullott a bajusza, fülének rózsaszín borítása szürke lett, szőrének szép barna foltjai kifakultak. Sőt: kezdte az alakját is elveszíteni. Kisfiún kívül nem is nézte volna őt senki már nyúlnak. Kisfiúnak viszont ő mindig szép volt, és ez volt az egyetlen dolog, ami Nyuszit érdekelte. Nem törődött azzal, mások milyennek látják őt, hiszen tudta: az óvoda csodája IGAZIvá tette őt, és ha már egyszer IGAZI lettél, a kopottság nem számít soha többet. Aztán hirtelen egy napon Kisfú beteg lett. Arca égett a lázrózsáktól, félrebeszélt, kis teste pedig olyan forró volt, hogy Nyuszi majdnem meggyulladt, amikor magához szorította őt. Furcsa emberek jöttek hozzájuk, sőt, az óvodába is mentek, a lámpa egész éjszaka égett. Mindeközben Bársony Nyuszi az ágynemű alatt bújt meg, és moccanni sem mert, nehogy valamelyikük megtalálja és elvigye őt – hiszen tudta, hogy Kisfiúnak szüksége van rá. Hosszú és fárasztó volt az az idő, amíg Kisfiú túl beteg volt ahhoz, hogy játszhasson. Nyuszi nagyon egyhangúnak találta ezt az időszakot. Ennek ellenére azonban türelmes maradt és nagyon várta, hogy Kisfiú végre meggyógyuljon, mehessenek újra a kertbe a virágok és a pillangók közé és játszhassák újra azt a nagyszerű bújócskát a málnabokrok közt, ahogy azelőtt tették. Minden ilyen örömteli dolgot, amiről álmodozott, belesuttogott Kisfiú fülébe a párna csücskéről, mialatt ő elaludni próbált. Egyszercsak elmúlt a láz, és Kisfiú kezdett jobban lenni. Képes volt újra felülni az ágyában és nézegetni a képeskönyveit, mialatt Nyuszit az oldalához szorítva tartotta. Majd egy napon azt is megengedték neki, hogy végre felkeljen az ágyból és felöltözzön. Gyönyörű napsütötte reggel volt ez, az ablakokat is szélesre tárták. Kisfiút kivitték az erkélyre egy nagy kendőbe bugyolálva. Nyuszi eközben feküdt az összekuszálódott ágynemű közt és gondolkodott. Kisfiú holnap elmegy a tengerpartra. Mindent megszerveztek már, csupán az maradt hátra, hogy az orvos utasításait figyelmesen végighallgassák. Nyuszi hallotta, ahogy beszélgetnek, és óvatosan kidugta a fejét az ágyneműből. "A szobát fertőtleníteni kell, és minden könyvet, játékot, ami a betegség alatt Kisfiú kezébe kerülhetett el kell égetni!" – hangzott el. „Hurrá!” – gondolta Nyuszi. „Holnap megyünk a tengerpartra!” Kisfiúnak ugyanis gyakran mesélt a tengerpartról és ő nagyon szerette volna látni a hullámokat, a pici rákokat, a homokvárakat. Dadus hirtelen elkapta Nyuszi pillantását. „Mi legyen ezzel a régi nyuszival?” – kérdezte az orvostól. „Ezzel”? –így az orvos. „Ez gyakorlatilag a melegágya a skarlátvírusoknak! Égessék el ezt is!” „Micsoda? Lehetetlen!” – mondta Dadus. „Kisfiú kapjon egy újat. Nem kaphatja ezt a régit vissza!” – felelte az orvos. Nyuszit tehát a régi képeskönyvekkel és egy csomó szeméttel együtt egy zsákba rakták, és elvitták a tyúkól mögé a kertbe. Tökéletes hely volt ez máglyát rakni, de a kertésznek éppen nem volt ideje erre figyelni most. Ki kellett ásnia a krumplit, leszednie a borsót, de megígérte, hogy reggel az első dolga lesz meggyújtani a halmot. Nyugtalan idők Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival. Selymes, puha nyuszi volt ez is, fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel, de a Kisfiú túl izgatott volt megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap reggel a tengerpartra utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt, hogy gondolni sem volt képes másra. Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét maradt, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és puha ágyakban aludt, míg most... Eddigre már a sok ölelgetéstől elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni. Magától nem messze megpillantotta a sűrű málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken…. Eszébe jutottak azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy megszeretnek minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” – futott át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp, egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és leesett a földre. Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben. Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér. Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit nyomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól. „Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?” Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta felidézni, hol. „Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak.” „Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi. „Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged. Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.” Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a fák közé. Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek. „Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!” Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre. „Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” - mondta. De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül. Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát, hogy elzavarja azt a valamit onnan. Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment. Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban! Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei valahogy nagyon ismerősnek tűntek… „Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta magában a Kisfiú. De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt.
|
|||||||
|
|
|
| Comments | 0 | Hits: 220 |
